Mindenben. Változzon meg körülöttem a világ!
A politikai zűrzavar, a gazdasági romlás, az erkölcsi relativizmus, a bizalmatlan környezet mind-mind megérintett és végtelenül lehangolt, lehangol. Olvasom a különböző politikai blogokat, mindenki össze-vissza ír. S ez megbocsátható. Országunkban az élet minden területe fertőződött azzal a kusza össze-vissza beszédtől, melyet a politikusok folytatnak.
Elfogyott az ország vagyona, annyi pénzzel tartozunk a világnak, hogy soha nem tudjuk(nem is fogjuk) visszafizetni. Tömegek élnek évek, évtizedek óta úgy, hogy semmilyen munkát nem végeztek, végeznek. Nagy tömegek nem tudják már, hogy ki volt Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Örkény István, Nagy László. De hát minek is soroljam, nincs is értelme. Mindent előlről, alulról kell majd kezdeni. Majd!, amikor végre mód lesz rá. Mikor? Nem tudom.
Amikor gyerek voltam, számomra az volt az értékes ember, aki sok mesét (történetet) ismert, idegen nyelven is beszélt, és türelmes, mosolygós volt. Ilyenek voltak tanáraim között, később munkahelyemen is megismertem ilyen embereket. Nagyszüleim is megfeleltek általában kritériumaimnak. De hát nekem sok nagymamám volt és végül ténylegesen, amikor szükség lett volna rájuk, egy sem. Róluk majd később írok.
Ma a szorgalmas, kitartó és bizakodó embereket tisztelem. A szorgalom fogalmát kiterjesztem mindenkire, aki az élet bármely területén igyekvő, legyen az a munkája, vagy háztartása, kertjének ápolása. A kitartás is nagy erény. Én is kitartok eszményeim mellett és kitartóan végzem munkámat, kitartó vagyok a párommal együtt, összekötöttük az életünket, hát legyen bármilyen nehéz is együtt kitartunk egymás mellett. Ma ez azért könnyebb, mint fiatalon volt, hisz most már jól felfogott érdekünk, hogy együtt maradjunk.
Él bennem egy kép arról, hogy idős koromban jönnek hozzánk a gyerekeink, unokáink és én már előre örülök, sütök-főzök. Az unokák nálunk nyaralnak, beszélgetünk, sétálunk a birtokon, megetetjük a kis csacsinkat, lesz három kutyánk. Egy vizsla - jó, legyen a neve Frakk -, egy drótszőrű tacskó, legyen mondjuk Totyi, és egy kis ugráló pumi, természetesen Bogáncs névre hallgató. Lesz - 2-3 macska is, de nekik soha nem adunk nevet, Cicók lesznek és kész. Egyetlen dolguk az egérfogás legyen.
Mesélek a gyerekeknek, csak úgy fejből. Sütünk minden reggel palacsintát, megetetjük a tyúkokat, szedünk virágot, tollaslabdázunk és sátrat is építünk, lepedőböl, meg plédekből, meg régi rongyszőnyegekből. Először jó nagy karókat verünk le, azokat összekötjük erős kötelekkel, erre kerülnek a ringy-rongyok, alulra meg a szőnyegek. Itt pedig elbújunk és nem talál meg bennünket senki.
Fentiekben leírt infantilizmusom azzal magyarázható, hogy már nagyon vágyom arra, hogy unokáim legyenek. Egyrészt velük (ezt tükrözi a fenti bekezdés is) újra élhetném gyermekkoromat, másrészt talán módom lenne kijavítani azt, amit gyerekeimmel kapcsolatban elrontottam.
Gyerekeim jó gyerekek, a világ legjobb gyerekei. Talán ez a baj. Erősen kötődnek hozzám, hozzánk. Keményen törekszenek arra, hogy mindenben elszakadjanak tőlünk, s mégis nincs olyan dolog, amiben ne várnák a véleményünket, azt, hogy mi mit szólunk ahhoz, hogy éppen mit tesznek, mit oldottak meg. A világban a legnehezebb dolog a gyereknevelés.Ez most már biztos.
Amit én itt elképzelgetek ahhoz pénzre, nyugalomra, biztonságra van szükség. Körülöttünk pedig nincs elegendő pénz, nyugalom és biztonság. A legkisebb dolog a pénz. Azt néha munkával is lehet pótolni. A nyugalom és a biztonság nem csak tőlünk függ.
Nem vagyok nyugodt! Izgat, hogy mi lesz gyerekeimmel. Lesz-e mindig munkájuk? Fenn tudják-e a majd lakásukat tartani? Házasodnak-e már végre?
Nem vagyok nyugodt! Izgat, hogy mi lesz az országunkkal! Nem csak azért, mert most gazdasági válság van. Azért, mert elvesztek azok a nagyon fontos értékek, melyekre pont akkor van szükség, amikor baj van. A lopás szinte erénnyé vált, hisz nem más, mint a törvények kényszerítenek tömegeket csalásra, lopásra. Ilyenek az adótörvények. Ha nem csalsz az adózásban elszegényedsz. Több mint húsz éve vagyok vállalkozó. Az adózás sok csinját-binját kellett kitanulnom. S a környeztemben élők, akik hozzám hasonlóan szintén nem gazdagodtak meg, ugyanúgy lavírozták át az éveket. Az egész ország ettől szenved.Többet költ, mint amit hivatalosan megkeres. Nem sokkal többet, csak annyival, hogy tisztességesen meg tudjon élni. Teljék rendes ruhára, cipőre, néha egy kis kultúrára is. Nem sírunk, csak frusztráltak vagyunk attól a tudattól, hogy látens bűnözők vagyunk mindahányan. És ha közzéteszem írásom akkor várhatom, hogy ellenőrizni fognak, hogy hol, mikor, mennyit csaltam. Pedig csak "törvényesen" tettem, tesszük mindezt.
Hát akkor ki is a felelős? Azállam? Hát ki itt az állam? Az Országgyűlés? Az az Országgyűlés, melynek többsége megélhetési politikus? Akik úgy kapaszkodnak parlamenti székükbe, hogy kirobbantani sem lehet őket onnan. De ők is félnek! Félnek tőlünk. Kordonokkal veszik körül magukat. Persze néha lebontják, aztán újra felállítják. Ez már nem nevetséges. Ez végzetesen félelmetes. Nem is fogjuk fel, hogy ez a kordon jelkép. Elválaszt bennünket. Egy lépést jelent majd, ha változik a világunk, hogy lebontják és örökre raktárba helyezik ezeket a vaskerítéseket.
